Változatosság a másik oldalról

Nemrég vendégelőadást tartottam többnyelvűségről és az iskolai változatosság kezeléséről. Az előadást követő vita során egy diák megkérdezte: „Eddig minden a többnyelvűség vidám oldalát mutatta be: azt, hogy színes és fejleszti a toleranciát. De mi van azokkal, akik szenvednek tőle?”. Akkor eszméltem rá, hogy a példáim és az érvelésem java része azt hangsúlyozta, hogy a többnyelvűség igen gazdag forrás az intézményekben. A diákok azonban úgy tűnik, valami másról is akartak beszélni. El akarták mondani és meg akarták vitatni a nyelvhez fűződő élményeiket frusztrációról, kirekesztésről és kudarcról, olyan helyzetekre hívva fel a figyelmet, amikor nem minden többnyelvűségi profilt kezelnek egyenlően értékesként. A diákok választ kerestek a kérdéseikre, és az én közreműködésemre is számítottak.

Kutatóként azt tartom az egyik legfontosabb feladatomnak, hogy megkönnyítsem a párbeszédet az akadémiai szférán belül és azon kívül elhelyezkedő emberek között. Finnországi magyarként különböző hagyományokat és megoldásokat követő közösségek között közvetíthetek. Ezen túl azt is megtapasztalhattam, hogy kisebbségi helyzetem új lehetőségeket teremt a változatosság kutatásához.

Elhagyott és megtalált nézőpontok

A nyelvi változatosságot sok évig többségi pozícióból kutattam: magasan képzett magyar anyanyelvűként Magyarországon. 2013-ban Finnországba költöztem, hogy bővebb ismereteket szerezzek a finn oktatásról és új, összehasonlító szemléletet vigyek kutatásomba, amelyben magyarországi iskolákban kibontakozó nyelvi ideológiákat vizsgálok. Finnországban élve naponta beszélek magyarul, angolul és finnül, valamint egy jyväskyläi frankofón közösséggel is tartom a kapcsolatot. Mióta Finnországba költöztem, „igazi többnyelvűként” tekintek magamra. Új nyelvi identitásom ugyanakkor nem csupán azt hozta magával, hogy a nyelvi repertoárom kibővült: ma már a többnyelvűség „sötét oldalát” is sokkal mélyebben megértem. Bár finntudásom napról napra gyarapszik, csak korlátozottan férek hozzá egyes információkhoz, és beszélgetésekben sem tudok teljes mértékben részt venni, tehát elég komoly kihívások előtt állok. Majdnem minden nap megtörténik, hogy nyelvi akadályok miatt praktikus tudnivalók nem jutnak el hozzám, vagy kizárva érzem magam a legkülönbözőbb féle beszélgetésekből. Magyarországi magyarként ilyesmit gyakorlatilag sosem tapasztaltam.

Az ágencia témája mindig is kutatói érdeklődésem középpontjában állt. Lelkesen vizsgáltam, bátorítva, támogatva érzik-e magukat emberek abban, hogy kezdeményezőkészen és autonóm módon kommunikáljanak. Különösen érdekelt mindez az oktatásban, ahol a kíváncsiság és a felfedezés elengedhetetlenek a sikerhez. Mondanom sem kell, a jelenlegi élethelyzetem még kíváncsibbá tesz a többnyelvű kommunikáció lehetőségei és korlátai iránt. Az elmúlt években Finnországban és Magyarországon is iskolákat látogattam. Órákat figyeltem meg, interjúkat vettem fel és fényképek ezreit készítettem. Az adatokat elemezve olyan interakciós rutinok és egyezkedési folyamatok érdekelnek, amelyek befolyásolják iskolai közösségek nyelvpolitikáját. Jelenleg egyre jobban izgat, hogy az oktatás tárgyi környezete hogyan befolyásolja a nyelvpolitikát.

Magyarországon finnországi – Finnországban magyar

A Kone Alapítvány által finanszírozott projektem címe A változatosság hangjai: A nyelvi változatosság és többnyelvűség kezeléséről szóló finn és magyar ideológiák összehasonlítása. A megvalósítás során arra törekszem, hogy a kutatásban részt vevő személyek véleményei, történetei és ideológiái jelenjenek meg a kutatási narratívában. A hangjai szó tehát elsősorban a résztvevők beszámolóira vonatkozik. A résztvevők ugyanakkor párbeszédben álltak velem a terepmunka során, tehát nem csupán saját nézőpontjukat fogalmazták meg, hanem arra is reflektáltak, ami megítélésük szerint az én életemnek a része. Magyarországon például elég gyakran címkéztek „finnországi férfi”-ként. Egyes esetekben a kutatás résztvevői felajánlották, hogy angolul beszélgetnek velem az interjú alatt, hogy „a finnek” majd könnyebben megértsék a felvett anyagot. Mások a nemzetközi párbeszédet és tudásáramlást elősegítő szerepemről tettek megjegyzést. Egy északkelet-magyarországi iskolában egy édesanya például ezt mondta:

„Hallom, hogy te Finnországban vagy. Ha Finnországban meghallgatják, jól vésse mindegyik szülő az eszébe: Magyarországon szegény emberek élnek, de van olyan anya, és vannak olyan tanárok, akik szívvel élnek, hogy a gyerekekért […] harcolnak, és az igazságért.”

Az interjúban ez az anya sokat beszélt a szegénységéről és a gyermekei iskoláztatásával járó nehézségekről. Ahogy az idézetben is olvasható, a helyzetemből azt emelte ki, hogy finnek között élő magyar vagyok, akinek lehetősége van arra, hogy az ő hangját finn közönség előtt lejátssza (és tolmácsolja). Később az interjú során a magyar és a finn oktatási rendszert is összevetette, hogy alátámassza az érveit. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben tehát a kutatás résztvevői maguk hangsúlyozták kivándorlói mivoltomat, és a helyi iskolai élet megbeszélésébe a szülőhazám és a jelenlegi hazám közötti összevetések szövődtek. Más esetekben a résztvevők a magyar oktatásban nemrég lezajlott változásokról számoltak be kimerítő részletességgel, ezáltal is a „másságomat” hangsúlyozva, hiszen e fejleményekről minden helyi magyarnak illik tudnia.

Az a tény, hogy az interjúkat Finnországban angolul és nem finnül vettem fel, az egész terepmunkát egy külföldivel való párbeszédként keretezte. A résztvevők gyakran kérdeztek arról, hogyan haladok a finntanulással. Érdeklődésük a nemrég érkezett bevándorló helyzetébe helyezett engem, aki ugyan ismerkedik már az egyik államnyelvvel, de még nem képes arra, hogy finnül interjúzzon. „Másságom” ezúttal is az iskolai rutinnal és az oktatási rendszerrel kapcsolatos részletes magyarázatokat váltott ki. Mivel nem várták el tőlem, hogy értsem a feliratokat a falon, a résztvevők fordításokkal és magyarázatokkal is segítettek.

Egy szimmetrikusabb kutatási helyzet felé

Összességében az a benyomásom, hogy kisebbségi helyzetem Magyarországon és Finnországban egyaránt kedvező a kutatásaimra nézve. Először is, olyan külföldinek számítok, aki a kutatásban részt vevő személyek számára betekintést tud nyújtani az oktatás különböző kulturális megközelítéseivel kapcsolatban. Finnországban sokat kérdeztek Magyarországról és viszont; egy szóval, „a kutatás alanyainak kutatási alanyává” váltam. Ez a helyzet elősegítette egy szimmetrikusabb kutatási helyzet és a kétirányú beszélgetés kialakulását. Ezen kívül, mintegy a „másságomra” reagálva, a résztvevők maguk is igyekeztek úgy megfogalmazni a tapasztalataikat, hogy kívülállói nézőpontokat vontak be. Számos dolgot nem vettek magától értetődőnek, így a beszélgetések több olyan témát és reflexiót érintettek, amelyek „helyi, tősgyökeres” emberek között nem kerültek volna szóba. Finnországban olykor előfordult, hogy egy angol szó nem jutott azonnal eszünkbe, ezért inkább körülírást alkalmaztunk vagy finn kifejezéssel éltünk. A kutatás résztvevőivel folytatott beszélgetésekben tehát egyikünk sem tudta elfoglalni a „tökéletesen kompetens anyanyelvi beszélő” pozícióját, így mindketten megtapasztalhattuk többnyelvű repertoárunk korlátait, illetve reflektálhattunk is erre a helyzetre.

Author

Tamás Péter Szabó